Lassan 3 éve már, hogy itt vagyok...
Ahogyan azt a Bertók Zoli leírta, a kezdeti eufória után jön az az állapot, amikor csak bőgsz és bőgsz és haza akarsz menni... Persze itt van az ember akit szeretsz, aki szeret és támogat, de ő sem ért meg mert nincs veled egy cipőben... Ő otthon van, neki ez a megszokott... Ő itt nőtt fel, itt van a családja meg a barátai... Az enyémek messze... Méricskélni kezdesz és mérlegelsz, hogy vajon ér-e neked ez ennyit, hogy feladj mindent... (Az egod játszik veled, hiszen a szívedben tudod, hgy persze, hogy ér ennyit, sőt! Szeretsz valakit aki viszontszeret és innentől kezdve az egész életed más vágányon fut tovább, de akkor is!!!) Ő mit adott fel?! Én mindent! Sőt! Tök egyedül vagyok! Anyósokkal amúgy is sok baj van, ha magyar a férj, hát még, ha egy másik kultúra szülöttje és még egy fedél alatt is kell élni vele, hogy hab legyen a tortán!!! Társaságra vágytam! Bárkire, csak ne "ezekre" (az itteniekre!) Hirtelen utálni kezdtem mindenkit! Még a páromat is és sokszor tettem szemrehányást is, pedig ma már látom, hogy hülyeség volt, mert nem volt semmi probléma, "csak" épp a kultúr-sokkban fuldokoltam, ami normális dolog, csak nekem volt új, mert még nem voltam ilyen szituban...
Megváltásként vártam a nyarat, hogy lehessen már valakihez szólni - magyarul!
Ráadásul kezdetben még internetem sem volt!!!
S hogy még borzasztóbb legyen: senkit nem ismertem, nem volt munkám, nem volt itt a családom, nem volt egyetlen barátnőm sem, a magyart már "törtem" és pluszban még át kellett mennem mindazokon a dolgokon, amin minden nő, amikor férjhez megy vagy családot alapít, hiszen minden új: a háziasszony szerepe, a feleség szerepe, az, hogy már nem mész oda ahova akarsz, akkor amikor kedved szottyan, hanem van valaki, akivel ezeket illik megbeszélni (Nem engedélyt kérni!!! Félreértés ne essék!) Hirtelen ez is borzasztó teherként nehezedett rám: hogy én nem alhatok ott a barátnőmnél és nem borozgatunk hajnalig női témákról pletyózgatva??? Nem színesítem tovább... Biztos érzitek a súlyát... Magyarul: rohadt nehéz időszak volt, de ami nem öl meg az erősít! :o) És: "Fő az optimizmus!" :o)
Ahogyan azt a Bertók Zoli leírta, a kezdeti eufória után jön az az állapot, amikor csak bőgsz és bőgsz és haza akarsz menni... Persze itt van az ember akit szeretsz, aki szeret és támogat, de ő sem ért meg mert nincs veled egy cipőben... Ő otthon van, neki ez a megszokott... Ő itt nőtt fel, itt van a családja meg a barátai... Az enyémek messze... Méricskélni kezdesz és mérlegelsz, hogy vajon ér-e neked ez ennyit, hogy feladj mindent... (Az egod játszik veled, hiszen a szívedben tudod, hgy persze, hogy ér ennyit, sőt! Szeretsz valakit aki viszontszeret és innentől kezdve az egész életed más vágányon fut tovább, de akkor is!!!) Ő mit adott fel?! Én mindent! Sőt! Tök egyedül vagyok! Anyósokkal amúgy is sok baj van, ha magyar a férj, hát még, ha egy másik kultúra szülöttje és még egy fedél alatt is kell élni vele, hogy hab legyen a tortán!!! Társaságra vágytam! Bárkire, csak ne "ezekre" (az itteniekre!) Hirtelen utálni kezdtem mindenkit! Még a páromat is és sokszor tettem szemrehányást is, pedig ma már látom, hogy hülyeség volt, mert nem volt semmi probléma, "csak" épp a kultúr-sokkban fuldokoltam, ami normális dolog, csak nekem volt új, mert még nem voltam ilyen szituban...
Megváltásként vártam a nyarat, hogy lehessen már valakihez szólni - magyarul!
Ráadásul kezdetben még internetem sem volt!!!
S hogy még borzasztóbb legyen: senkit nem ismertem, nem volt munkám, nem volt itt a családom, nem volt egyetlen barátnőm sem, a magyart már "törtem" és pluszban még át kellett mennem mindazokon a dolgokon, amin minden nő, amikor férjhez megy vagy családot alapít, hiszen minden új: a háziasszony szerepe, a feleség szerepe, az, hogy már nem mész oda ahova akarsz, akkor amikor kedved szottyan, hanem van valaki, akivel ezeket illik megbeszélni (Nem engedélyt kérni!!! Félreértés ne essék!) Hirtelen ez is borzasztó teherként nehezedett rám: hogy én nem alhatok ott a barátnőmnél és nem borozgatunk hajnalig női témákról pletyózgatva??? Nem színesítem tovább... Biztos érzitek a súlyát... Magyarul: rohadt nehéz időszak volt, de ami nem öl meg az erősít! :o) És: "Fő az optimizmus!" :o)
No comments:
Post a Comment